ÉRDEKBŐL VÉGZETT MUNKA

„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak , és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát”

(Kol 3,23-24).

Isten úgy alkotott minket, hogy érdekünket szolgáló döntések és cselekedetek mentén haladjunk az életben. Az ember érdekei mindig ”önzős” érdekek. Még amikor ”önzetlenül” teszünk is valamit, az olyan döntésre is saját érdekünket keresve jutunk. Erről a mély igazságról tanít Pál apostol az idézett igeversekben. A jó lélekkel végzett tett mellékterméke” az a bizonyosság (”tudás”), hogy ”viszonzásul megkapja az Úrtól az örökséget”.

Az örökség nem fizetés, hanem - ebben az esetben - az Úr Jézushoz tartozásunk következménye. Ha dolgozni kellene az üdvösségért, akkor Ő nem lenne a mi Üdvözítőnk. A jó lélekkel végzett munkának az a jutalma, hogy megerősít bennünket az Úrtól kapott örökség felöli bizonyosságunkban. A Ravasz-féle Újszövetségben így olvassuk: ”Hiszen tudjátok, hogy ti az Úrtól veszitek az örökség jutalmát”.

A puszta létünk Isten ajándéka. A Sátán törekvései, a bűn feltördelik az élet egységét. Megtévesztve, címkét ragasztunk mindenre; vagy szentnek, vagy profánnak tartva helyeket, dolgokat, idõt és helyzeteket. A helyreállító kegyelem radikális változást hoz az ember életébe, mert nem tűri meg többé az élet feldaraboltságát. Egyszerre, az életszentség lesz a cél. Ezért írta Pál apostol: ”az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát”.

Visszatérve a munka megjutalmazására, azért érdekünk a lelkiismeretesség minden tevékenységünkben, mert, lám, még a szürke hétköznapokban is az Úr Jézushoz tartozásunkat ünnepelhetjük. Az újjászületett férfi és nõ istentiszteleti szándékkal vállalja és végzi a feladatát. Másképpen fogalmazva, ahogyan a trehány, lusta és felelőtlen ember a lelkiállapotát projektálja a látható világba, azt a lelkületet, ami még mindig a ”nagy szétdobáló”, a Sátán hatása alatt van, a hívő az Úr Jézushoz tartozásáról tesz vallást még a munkájával is.

Imádkozzunk, hogy a mindennapi munkánk végzése is Isten dicsőségére legyen!

Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az õ sebei által gyógyultatok meg.
(1Péter 2,24)

Ez az igevers megváltásunk történetéből azt az eseményt mondja el, amit a keresztrefeszítés szemtanúi nem láthattak, de minden újjászületett hívő megtapasztalt. Arról szól, ahogyan a bűneink a keresztre kerültek, miután Jézus Krisztus átvállalta azokat. Megváltónk a büntetést is vállalta helyettünk. A Biblia azt tanítja, hogy a bűntől csak így szabadulhat meg az ember.

Rendkívül érdekes kifejezést használ Péter apostol, amikor a bűnétől már szabad emberről ír. Másutt nem is találkozunk ezzel a melléknévvel a Bibliában. Évszázadokkal korábban a görög bölcselők használták, akik megvetéssel fordultak el a látható világ dolgaitól. Olyan változásra utal, amikor semmibe veszünk, szinte észre sem veszünk már valamit, pedig korábban körülötte forgott az életünk. Hasonlóképpen, "meg lehet halni" a bûnnek is. A bűn vonatkozásában ilyen szabadságot nyerhet az ember Jézustól. Ez nem felelőtlen közömbösség, hanem szabadság egy beteg, ártalmas kötődéstõl.

A megtéretlen és az újjászületett ember között tehát az is különbség, hogy míg az első képtelen szakítani a bűneivel, és az azok miatt ítélt lelki állapottal, az Úr Jézusban bocsánatot nyert hívő szabadságát az ”igazságban való élésre” használja. Az újjászületett ember is követ el bűnöket; én például, sajnos, gyakran és sokfélét. A bűntudat és a bűnbánat is Jézusnál tartanak, mert tudom már, hogy megbánt bűneimre bocsánatot nyerek tőle.

Nagyszerű érzés megszabadulni a bűn rabságából! Nagy öröm bocsánatot nyerni. Valóságos gyógyulás is történik tehát a keresztnél, aminek a lehetőségével ma is élhet bárki.

A Szabadító Úr Jézussal kialakult új kapcsolatról beszédes képet fest a folytatásban Péter, így: ”Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez”. A keresztnél kínált bocsánatot, szabadulást és gyógyulást nem adhatja lelkipásztor, sem semmiféle lelkigondozó. Én legalábbis Hozzá megyek, és szeretnék hozzá terelni másokat is, mert a helyettünk halált vállaló Jézus Krisztus a mi lelkünk igazi pásztora.

Adjunk hálát Jézus Krisztus váltsághaláláért!

ÖKUMENIZMUS RÓMÁBÓL

Megvallom, engem eddig nem izgattak a pápák. Ennek a mostaninak az elődje jó ember volt, már úgy ránézésre is. XVI. Benedek személyiségét eltakarja a hivatala. A lengyel pápa oda ment, ahova a szíve húzta. Szegény utódjára rászakadt az egyház gondja. Ott ragadt a Péter trónja abban az elvilágiasodott Európában, onnan kellene szót érteni az ébredező déli féltekével, fontossá lenni a pluralizmusukkal páváskodó nyugati országokban, és jaj, több szigort várunk tőle, egyháza apjától még mi is, akik nem tartozunk a családjába.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a próbálkozásait. Megdorgálta a melegeket, és 35 oldalas dokumentumban vázolta fel a közutakon elvárt viselkedési formát (csak egyszer kerülne csúcsforgalomba a popemobile-jával itt, a 10-es gyorsforgalmi úton, az egyházból is kizárná délről itt száguldozó híveit). A Hittani Kongregáció (aminek vezetője volt mielőtt pápává vált) emberarcú terrorizmusnak bélyegezte az abortuszt, és emlékezetes németországi előadásában a más-arcú terrorizmus okait is felvázolta. Úgy tűnik, elődjén is túltesz abban az igyekezetében, hogy a katolikus egyház hangja egyértelműen felcsendüljön a modern világban.

Fel is csendült, és beleremegett az egyébként is gyenge alapokon álló ökumenizmus épülete. Csupán néhány éve egyesülésről egyezkedtek az anglikánsokkal, teológiájuk pontosításával udvaroltak az evangélikusok, és még egyes baptista vezetők is többnek vélték magukat ha „párbeszédbe” elegyedhettek valakivel, aki járt már a Vatikánban. Imponáló az egyenesség és a következetesség ebben a pápában, ahogy visszaparancsolja a katolikus gondolkodást az akolba. Még nem tudni, ha a juhok is engednek majd a főpásztor diktátumainak, de mi, akik nem ahhoz az akolhoz tartozunk, máris érzékeljük a változást.

Kezdődött a „Szeretet szentsége” című apostoli buzdítással (2005. márciusában), amelyben az eucharisztiáról tanítva megkérte „szomorúan, jóllehet nem remény nélkül a nem katolikus keresztényeket, értsék meg és tartsák tiszteletben meggyőződésünket, amely a Bibliában és a hagyományokban gyökerezik. Úgy tartjuk, az eucharisztikus és az egyházi közösség annyira összetartozik, hogy általában lehetetlenné teszi a nem katolikusok számára, hogy részesüljenek az előzőben, anélkül, hogy az utóbbit élveznék.”

Tulajdonképpen ezt a gondolatot fejtegeti tovább a Hittani Kongregáció legfrissebb egyháztani dokumentuma is. Ez az 5 kérdést taglaló rövid, ez év június 27-én közzétett írás igen nagy port vert fel. Míg a II. Vatikáni Zsinat arra bátorította a katolikusokat, hogy a Szentlélek munkáját lássák meg és méltányolják a protestáns közösségek életén is, íme, kiderült, hogy e vizsgálódás eredménye katolikus részről predesztinálva van: mi nem lehetünk a Krisztus egyházának tagjai. Értékünk és hasznosságunk is a „kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a Katolikus Egyházra van bízva”. Na, tessék! Mi meg azt hittük, hogy Urunktól nyertünk mindehhez segítséget...

Fel is háborodtak ezt hallva az ökumenizmus élharcosai. Pontosítani kellett, és ez a pápa ahhoz ért. Július 24-én, az olasz Alpokban üdülve kerített erre alkalmat. Elmagyarázta a híveinek, hogy csakúgy, mint az első zsinatot követően (Niceai Egyetemes Zsinat, 325-ben) kaotikus állapot uralkodott el az egyházban, de végül mégis megszületett a „Niceai hitvallás”, a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt időt is a zavarosság jellemezte. Logikusan következik ebből, hogy ez a rendkívül képzett, elődjei lazaságain őrködő pap elérkezettnek látja az időt, hogy radikális fordulatra kormányozza az egyházat. Eddigi intézkedései - mint a latin mise újbóli bevezetése (bár egyelőre demokratikus döntések mentén) - és szigorításai csak világosabbá teszik a különbséget a Katolikus Egyház tanai és az evangéliumi gyülekezet hitvallása között.

Valójában azért jár köszönet XVI. Benedek pápának, mert világosan fogalmaz. Valószínű, hogy nagyobb lesz a füst, nekünk idegenebb, ami ott történik, de annál nagyobb a mi örömünk, hogy az Egyház valódi Fejéhez tartozunk, aki Testébe fogadott minket is hit által, ingyen kegyelméből, ahogyan azt a Szentírásban kijelentette.

Evangéliumi Hírnök